Skócia, Írország, Kanada, az Amerikai Egyesült Államok és Japán őrzi, illetve tartja életben a gyártás hagyományait. A különböző típusok a XIX. században alakultak ki, az első négy nemzet jóvoltából, míg japánok a XX. században csatlakoztak, amikor a skót gyökerekre támaszkodva kialakították a saját tradíciójukat.
A XIX. század előtt még egyáltalán nem volt elterjedt a fahordós érlelés, erről árulkodnak az amerikai régióban felfedezhető leírások is, amik szerint az aranybarna cseppek a tölgyfahordóba töltés után bármikor palackozhatóak. Sőt, a kukoricából készített variációt egyáltalán nem kell hordóba tölteni az árusítása előtt. Ezzel szemben az Európai Unióban szigorú szabályok határozzák meg a whiskey forgalmazásának körülményeit, így aztán a minimum három esztendeig tartó tölgyfahordós érlelés az alap, az eredetvédelem egyik kikerülhetetlen kritériuma. A fent említett tulajdonságok alapján egyetlen nemzet is kiadhat több különböző ízkarakterű nedűt, de lényegében mindegyik ital ugyanazon eljárás mentén kell készüljön.
A japán alternatívák némileg kilógnak a sorból, már ami a megszületésük időpontját illeti, viszont a skót tradíciókra való támaszkodás miatt egyértelműen a whiskey család tagjai. Az érlelés hossza nagyon is meghatározó az ízjegyek dominanciájának szempontjából, nem csoda, hogy minél több esztendőt töltött el a palackozott nedű a tölgyfahordók ringató ölelésében, annál értékesebbek, drágábbak a poharakba tölthető aranybarna cseppek.